A vers a gyászában elmerült tudós püspöknek igyekszik

Mindmáig nem jutott nyugvópontra a kutatás azon kérdésben, hogy milyen égitest tűnik föl Janus Pannonius De stella aestivo meridie visa című elégiájában. Bollók János az égitestet az 1462 nyarán Kínában megfigyelt üstökössel azonosította. Álláspontját azonban kétkedés fogadta, s az elégiát elemző újabb tanulmányok a Venus bolygóval való azonosítás mellett foglalnak állást. Tanulmányunkban a kutatásban eleddig figyelmen kívül hagyott irodalmi párhuzamok vizsgálatával amellett érvelünk, hogy a leírás üstököst kíván ábrázolni. Megvizsgáljuk Tito Vespasiano Strozzi Borsias című eposzának hasonló tárgyú leírását, s kimutatjuk, hogy a kedvező hatású üstökösökről vallott asztrológiai fölfogása azonos volt Januséval. Ezt erősítik meg a Matteo Maria Boiardo eclogáiban föllelhető, Janustól származó kölcsönzések is. Úgyszintén figyelmen kívül hagyta a kutatás T. Calpurnius Siculus 1. eclogájának jótékony hatású üstökösét. A szövegszerű megfelelések vizsgálatával megkíséreljük igazolni, hogy ez az ecloga Janus elégiájának egyik fontos előképe volt, s hatása nemcsak az üstökös leírásában, hanem az elégia aranykori motívumokat megidéző fohászkodásában is kimutatható.So far there is no unanimity among researchers concerning the identification of the celestial body appearing in Janus Pannonius’ elegy De stella aestivo meridie visa. János Bollók identified it with the comet observed in China in the summer of 1462. However, his view was not generally accepted, and recent studies on the elegy have argued for an identification with the planet Venus. Based on the analysis of literary parallels so far left out of consideration, in our paper we claim that the description aimed to depict a comet. We examine the similar description found in Tito Vespasiano Strozzi’s epic poem Borsias and show that his astrological views on comets with a beneficial influence were the same as that of Janus. This is further supported by the expressions taken over from Janus in the eclogues of Matteo Maria Boiardo. Researchers have also neglected the beneficial comet in Eclogue I of T. Calpurnius Siculus. Based on the examination of textual parallels we aim to prove that this eclogue was an important model for the elegy of Janus – its influence can not only be detected in the description of the comet but also in the invocation in the elegy alluding to motives of the Golden Age.

Az Iviron 463-as jelzetű kodex egyike azon hat fennmaradt keziratnak, amelyek a Barlam es Jozafat regenyes szentelet illusztralt valtozatat őriztek meg. A miniaturakkal gazdagon diszitett Athos-hegyi kodex tovabbi erdekesseggel is szolgal: a kodex főszovege mellett, ami a Barlam-regeny roviditett gorog valtozatat őrizte meg, a lapszeleken a szoveg pontos ofrancia forditasat is megtalaljuk.

Axolotl cm novelljval olvassa ssze, ezltal az tvltozstrtnet rtelmezse szmos izgalmas ponton kibvl, pldul az rz-rztt viszony, surveillance prhuzamos (Argus-Io, biztonsgi r-axolotl) elemzsvel (

Plutarchos Bruta animalia ratione uti című eleven dialógusából három latin fordítás is készült a XV. század folyamán, melyek csak kéziratban maradtak fenn. Hogy a fordítások belső viszonyait felfedjük, a kézirati szövegek mélyreható elemzésére van szükség. Egy korábbi tanulmányunkban feldolgoztuk Giovanni Regio időben legkésőbbi fordítását (1488), kimutatva azokat a szálakat, amelyek elődje, a milánói Lampugnino Birago fordításához (1465–1470 körül) fűzik. Most a szicíliai Antonio Cassarino legkorábban készült fordításának (1440–1445 körül) a vizsgálatát kívánjuk elvégezni párhuzamosan utódja, Lampugnino Birago negyed évszázaddal későbbi fordításával, hogy összehasonlítsuk módszerüket és stíluseszközeiket. A két fordító megközelítése között lényeges különbség figyelhető meg. Míg Cassarino a humanista fordításeszményt követve „értelem szerinti” (ad sententiam) fordításra törekszik, addig Birago inkább a „szó szerinti” (ad verbum) fordítás követelményének tesz eleget. A fordításelmélet általános kérdései mellett tárgyaljuk a latin fordítások kézirati hagyományának, görög forrásszövegének, valamint szóhasználatának problémáját.Plutarch’s lively dialogue Bruta animalia ratione uti was translated in the course of the 15th century by three different persons whose works are only extant in manuscripts. For establishing the connections between these translations a thorough study of the texts of the codices is needed. In a previous article, we have dealt with Giovanni Regio’s translation, which is the latest in time (1488), and found traces of the latter’s dependence from the translation of the Milanese Lampugnino Birago (c. 1465–1470). The aim of the present paper is to inquire into the text of the earliest translation by the Sicilian Antonio Cassarino (c. 1440–1445) in parallel with the text of Lampugnino Birago’s translation which followed it after two and a half decades. The different translation methods and devices used by the translators provide ample space for comparison. Whereas Cassarino’s approach is more in keeping with the humanist ideal of ‘translation by sense’ (ad sententiam), Birago as a rule follows a principle of ‘translation by word’ (ad verbum), keeping close to the letter. Beyond the questions of translation theory in general problems relating to the textual tradition of the Latin codices, the possible Greek sources of the translations, and a number of lexical matters are discussed.

Nero a halála után néhány évvel ismét feltűnt a római politika színpadán, a birodalom keleti tartományaiban, mégpedig legalább kétszer. Az ál-Nerók tevékenységén túl más politikai kalandorok hasonló történetei is ismertek a római történetírásban. A tanulmány elemzi az ismert hasonmások történeteit, bemutatva a közös motívumokat. Továbbá megpróbál magyarázatot adni az ál-Nerók kísérleteire az adott történelmi kontextusban.

E tanulmány bemutatja, hogy az egyik utolsó bizánci történetíró, Michaél Kritobulos hogyan alkalmazta az irodalmi utánzás eszközét II. Mehmed szultán drinápolyi beszédében. Megpróbálja feltárni a beszédben olvasható hosszabb történeti ekphrasis irodalmi mintáit és szerepét, majd az orációban található rejtett történetírói reflexiókat vizsgálja. Közismert tény, hogy a klasszikus szerzők történeti szereplőik beszédeiben számos alkalommal implicit módon saját nézeteiket szólaltatják meg a történelemről és a történeti megismerésről. Mehmed beszédének egyes mondatai arra utalnak, hogy e jelenség nemcsak a klasszikus, de a késő bizánci történetírásban is felfedezhető.