Nem érti meg, de érzékel dolgokat" -Beszélgetés Nagy Dénessel a Természetes fényről Szerző Nagy Dénes filmrendező, forgatókönyvíró, vágó, számos nemzetközi filmfesztiválon vetített rövidfilm készítője. 2021-ben a Természetes fény című első nagyjátékfilmje elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve díját. Győri Zsolt a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, fontos kutatási területe a mozi társadalomképének politikája és poétikája, a történelem és az emlékezet filmes ábrázolása a brit és a magyar filmtörténet múltjában és jelenében.

Presenting the results had the goal was to identify the knowledge obtained by the experience of teachers during the confinement for the pandemic, in the months of January to June 2020. The methodological approach was a mixture of two stages: The first one was quantitative, in which a survey was carried out on a suitable non-random sample on six universities with in the country. The second one was qualitative, in which semi-structured interviews were carried out on teachers that have experience on both regular learning and distance learning modes caused by the lockdown. The results, from a systemic perspective on the emergent situation, allowed us to recognize the institutions and teachers as knowledge managers. We can observe how the actors managed to bring balance to their institutional structures, as well as to the teaching and learning processes. Notwithstanding the fact that this research was carried out on private universities and that only the learning experience acquired by the transitioning to distant learning was retrieved, the findings contribute pedagogical field create in the crisis, regarding the efficient learning-oriented measurements and organizational structure.

Education with online tech tools during the pandemic caused by covid-19 was the principal alternative due the restrictions worldwide, and its insertion required models that made them more efficient. The aim of this research was to know the effectiveness of the TPACK model making use of ICT in the teaching-learning process of the subject Chemistry II in upper middle level, during the contingency. It was a quasi-experimental study with A-B-A design, involving 152 fourthsemester high school students from a public institution, distributed into four experimental groups in which an educational program was implemented. Three tests were designed and validated by expert judgement, with α = .91, .92 and .93, and were applied as a pre- and posttest. The educational program was developed in the TPACK model, using ICT. The data were analyzed through the student’s t-test and showed improved performance of the participating students after the intervention. An innovative design of instruction was generated with the TPACK model, which demonstrated its effectiveness for the insertion of technology for teaching that can be generalized to the instruction of other chemistry topics in high school.

This essay analyzes the instructional design from model ADDIE in the educational initial formation, in a course of seventh semester of the Degree in Special Education during 2020- 2021 at the Benemérita Escuela Normal Veracruzana (BENV). The qualitative methodology used was the teacher’s research-action (Ebbutt y Elliot, 2000) with triangulation strategies of method and subjects (Santos-Guerra, 1990). It articulates the description of the instructional design with the configuration of virtual learning environments, understood like spaces of education-learning and evaluation, an expansion of space and temporary possibilities from the intercommunication and interconnection mediated by the use of technology (Bustos & Coll, 2010). The five phases that structure the ADDIE model are described and analyzed from various angles such as disciplinary and pedagogical dimension of Special Education, cross-institutional dimension, technological dimension, which allows assessing the links between participants. Learning focused on learning to learn and motivational learning were linked to broad and complex instructional processes for teacher training schools as Analysis Design, Development, Implementation and Evaluation.

Az ökológiai látásmód térnyerése Kelet-Európában kétség kívül a kora 21. század egyik meghatározó tendenciája, mely folyamatos változásokat generál a mezőgazdasági termeléstől a fogyasztási szokásokon át a kortárs vizuális kultúráig. Egy fokozatos, de nagyszabású kulturális átalakulás részesei vagyunk, melynek megértése kiemelt jelentőségű kutatói feladat. Ebben a tanulmányban ezen változások megértésére teszek kísérletet a filmkultúra területén: azt kívánom megvizsgálni, hogy az ökokritikai szemléletmód térnyerése mennyiben jelent újdonságot a magyar rendezői filmben, mennyiben támaszkodik már bevett filmes hagyományokra, illetve milyen tekintetben írja át annak bevett eljárásait, szemléletmódját. Vizsgálódásaim konkrét apropója Kocsis Ágnes Éden (2020) című filmje, amit tekinthetünk az ökomozi első hazai nagyjátékfilmes példájának is. Az Éden összehasonlítása a rendezőnő korábbi nagyjátékfilmjeivel rámutat az új szemléletmód filmművészeti hatásaira és következményeire, arra, ahogyan az ember és bioszféra viszonyát illető megértésünk változása átalakítja a filmkészítés gyakorlatát.

Bódy Gábor Kutya éji dala (1983) című nagyjátékfilmje a nyolcvanas évek magyar filmjében megjelenő új érzékenység elnevezésű pszeudo-irányzat egyik főműve. A film radikális komplexitása a film zene- és hanghasználatában különösen erőteljesen jelenik meg. Írásomban a Kutya éji dala hangsávjának szoros és részletes, tartalmi és formai elemzésével kívánom feltárni a film értelmezése szempontjából különösen fontos hangi jelentésréteget. Amellett érvelek, hogy az elektronikus zajzenéből, alternatív és klasszikus zenéből, valamint katona- és népdalokból álló filmzene darabjai vagy önmagukban destruáltak, vagy feszültségmentesítő funkcióval bírnak.

A tanulmány Julian Antonisz Antoniszczak, az extravagáns művész, képzett feltaláló és a krakkói Animációs Filmstúdióhoz kötődő kísérleti filmes életművére fókuszál. Bár Antonisz műveit ritkán vetítik nemzetközi fesztiválokon, a lengyel animációs film rajongói körében nagy elismerést váltott ki, főleg a 35 mm-es filmszalagra rajzolt, festett, karcolt, égetett vagy fametszetként készült, furcsa, „kamera nélküli filmjeinek” alkotójaként. Erőteljes vizuális kísérletezései olyan nemzetközileg elismert avantgárd filmesekkel állítják rokonságba, mint Norman McLaren, Stan Brakhage vagy Len Lye, ám ezekhez a művészekhez képest Antonisz munkája sokkal kevésbé tűnik hermetikusnak és exkluzívnak. A rendező nagy népszerűségre tett szert a lengyel nézők körében, mivel képes volt összeegyeztetni a film médiumának experimentális megközelítését a szocialista valóság abszurd kigúnyolásával, a vonzó primitivizmussal és az őrült burleszkkel. Jellemző, hogy Antonisz radikális, a „barkácsolás” filozófiája iránti elkötelezettségén nyugvó művészi módszere, anarchista humorérzéke, valamint a tekintélyekkel és a hivatalos doktrínákkal szembeni természetes bizalmatlansága a 80-as években a lengyel punk mozgalom kultikus alakjává tette őt. Filmtörténeti nézőpontból az ideológiai uralom idején Antonisznak a művészi függetlenségre való törekvése a lengyel disszidens művészet tágabb kontextusában olyan példának tekinthető, amely a kommunista rezsim elmúlt két évtizedében a gerillamódszereket kombinálta felforgató üzenetekkel.

Dolgozatomban Kenneth Branagh 2000-es Shakespeare-adaptációján keresztül vizsgálom meg azokat a diskurzusokat, amelyek Shakespeare kulturális értékét és a Shakespeare-adaptációkon számon kérhető funkciókat boncolgatják. Az elemzett film negatív kritikai fogadtatásán keresztül felvázolom azokat a kritériumokat, amelyek mentén Branagh művét sikerületlennek találhatjuk. A kudarc okát legtöbb kritikus abban vélte megtalálni, hogy az adaptált Shakespeare-drámát és a musical műfaját alapvetően összeegyeztethetetlennek látták, illetve abban, hogy az elkészült mű sem a Shakespeare-rel, sem a musical műfajával kapcsolatos kívánalmaknak nem tesz eleget, legfeljebb úgy, hogy egyfajta populáris igényt céloz meg. Rámutatok ugyanakkor arra is, hogy az eredeti Shakespeare-darab sem feltétlenül követi a saját műfajának követelményeit, és számos olyan dilemmát eleve felvet, amelyek Branagh adaptációjában is megjelennek – ez egyrészt a komikus műfaj iránti rajongás, másrészt pedig a műfaj létjogosultságának, értékének megkérdőjelezése, illetve a műfajhoz kapcsolódó „csoda” élményre való reflexió, valamint a közönség szerepe a csoda létrejöttében.

A tanulmány ahelyett, hogy a filmes és televíziós adaptációkat a hozzájuk felhasznált irodalmi forrásszövegek kontextusában vizsgálná, egy másik kontextust javasol az adaptációk befogadására és elemzésére: az adaptációt mint műfajt. Leitch az ifjabb és az idősebb Alexandre Dumas adaptációihoz – a maszkulin történelmi kalandfilmekhez és a nőies romantikus filmekhez – kapcsolódó hollywoodi hagyományokat vizsgálja és négy, mindkét hagyományban közös műfaji jelölőt azonosít, amelyek révén egy adott adaptáció nagyobb valószínűséggel lesz adaptációként felismerhető még a forrást nem ismerő közönség számára is, valamint egy antijelölőt, amely az ifjabb Dumas hagyományához tartozó adaptációkhoz kapcsolódik, de az idősebb Dumas-hoz nem. A tanulmány azzal zárul, hogy valamennyi hollywoodi műfaj számára az adaptációt javasolja műfaji keretként.